Sok ismerősömtől hallottam már, hogy "saját zenét akarnék játszani, de nem találok megfelelő zenészt". Hát szerintem itt az alapkoncepciót kell először tisztázni: meg van-e írva az a saját zene A-tól Z-ig, beleértve minden apró részletet, minden hangot? Mert ha nincs, akkor a hiányzó dolgok kitalálását értelemszerűen a majdani zenésztársaktól várjuk el. Ebben az esetben nem lehet okunk a panaszra, ha ők valami olyasmit akarnak, ami nekünk nem tetszik.

A hiányzó dolog pedig nem csak az lehet, hogy az illető zenész mit játsszon. A koncepció része pl. a dobos szerkója és/vagy stílusa, egyszerűbb vagy bonyolultabb játéka. Vagy: milyen hangkaraktert képzelsz az énekesnőnek? Alt, szoprán, mezzó? Koloratúr, rockos, jazz-es, lágy, kemény, erős vibrátós, tiszta egyenes hangú, hajlítgatós-díszítgetős? Vagy a billentyűst is kérdezhetném: kétkezes játék vagy egykezes? Jazz-es ízű, klasszikus, vendéglátós háttérzenész, vagy valami egész más? Sok hang vagy kevés? Szólisztikus alkat, vagy kísérő? Milyen hangszínei ill. milyen hangszerei legyenek? Vagy akármelyik hangszeresre kérdezhetném: mennyire legyen egyéni a játéka, mennyire olvadjon bele az egészbe, vagy mennyire üssön ki belőle? Melyik zenész mikor játsszon harmonikus, illeszkedő dolgokat, és mikor keltsen feszültséget?
A sort még sokáig lehetne folytatni, iszonyatos sok dolog van, ami egy zenét jellemez, akkor is, ha nem tudunk róla!!!

Ha nem kötöd meg a dolgokat, akkor arra vársz, hogy más kösse meg. Középút nemigen van, a zenei életben pláne. Ha úgy keresel társakat, hogy azt mondod: "én írom a zenét", akkor tényleg legyen meg mindenről (vagy majdnem mindenről) a pontos elképzelésed! Különben senki nem fog komolyan venni amikor rájönnek, hogy valójában nincs is kész a koncepció. Így könnyen elveszíthetsz olyan zenészeket, akik egyébként ideális társak lennének.

A másik gyakori panasz, amit hallok: "Mindenki csak feldolgozást akar játszani", vagy épp ellenkezőleg: "Mindenki a saját sz**át akarja játszani". Nos, jelentem: mindenkiben megvan az alkotási vágy, ezzel születünk, ilyen az Ember. A kérdés csak az, hogy ez milyen téren jön elő. Van, aki mindenáron az éppen divatos zenét akarja koppintani. Ő lehet, hogy csak a könnyű sikerélményre vágyik, nem akar energiát belefeccölni a zenébe. Ő valószínűleg máshol "éli ki magát", a zenével csak felületesen foglalkozik. Ilyen ember elég sok van, arra kell törekedni, hogy az egész csapat hasonló komolysággal álljon a zenekarozáshoz, és akkor minden rendben lesz. Olyan is van, akinek a minél tökéletesebb utánzás jelenti az önmegvalósítást. Ez becsülendő dolog. De van nekem egy másik magyarázatom is: sztem sokan azért nem mernek saját zenével próbálkozni, mert az alkotási vágyuknál erősebb a bénázástól való félelmük. Sok zenész azért nem akar kísérletezni, mert a fülét sérti a saját játéka. Pedig ez éppen jó dolog, ez segítené elő a jó játékot. a hibák automatikus és önkéntes kijavításával! Szerintem épp úgy születnek a nagy művészek, hogy elég kritikusan állnak a saját zenéjükhöz. E mellé csak a kitartás kell, és persze egy kis tehetség sem árt... :) Talán épp az ilyen komoly szándékú, de bátortalan zenészek hirdetnek így: "Zenészeket keresek, stílus: X, Y, és Z zenekar számai". Sztem kellő határozottsággal, konkrét elképzelésekkel, eltökéltséget sugározva ezek is rávezethetők a saját zenére. Még a komolyzenében is van önálló zenealkotás, pedig ott általában a nagy művészek darabjait játsszák. Ha senki nem írna saját darabot, rövid időn belül kihalna a komolyzene!

Elárulok valamit: Ha jól számolom, mostanáig kb. 6 db komoly(abb) zenekarom volt. Kivétel nélkül mindegyik úgy indult, hogy röhögtem az egészen, és véletlenül sem vettem komolyan, hogy "én ezekkel játsszak?". Konkrétan:
- A Pangeában még zenélni sem tudtam, épp csak a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem a lebőgéstől.
- A Memory's Garden is vicces volt a részemről, de megfogott, hogy nekik már megvolt az összeszokottságuk. A gitáros igen karizmatikus egyéniség, valszeg miatta ragadtam ott. Ja és a dobos miatt, akivel rengeteget beszéltünk, és okosodtam.
- A Máhr Petivel, a jazz gitárossal, na, az tényleg nevetségesen indult: feladott egy hirdetést, hogy "jazz standardek gyakorlására keresek zenészt", én meg felhívtam annak ellenére, hogy akkor még nekem és a jazznek nem volt szinte semmi közünk egymáshoz... :) Szóval irgalmatlan nagy ciki volt már az első próba is. Ha nem röhögtem volna az egészen, illetve nem lett volna meg bennem az eltökéltség az előrelépésre, 5 perc alatt eljöttem volna az első próbáról, és soha többet nem lett volna jazz az életemben. Mekkora hiba lett volna! Máhr Petitől többet tanultam bő 1 év alatt, mint egész többi zenei pályafutásom során! Vele valóban alkotó Zenét játszottunk!
- Az OAB, na az komolyabbnak ígérkezett, mert ott tényleg megvolt már a zenei repertoár, és nekem is volt már valami tudásom. De azokat az arcokat is borzasztó idegennek éreztem először, és nem nagyon akartam csinálni. Inkább csak időtöltésnek vettem... és veszem még most is, sok év után. :)
- Aztán jött a Nanama, ami egyszerűen nem tetszett, és igazán most utólag sem tetszik. De ennek ellenére lelkesen csináltam volna tovább is, mert viszonylag kidolgozott volt, pénzt és sikert hozott!
- Na, és a legutóbbi, az Elevejó. Ezt sem vettem igazán komolyan az elején, bénának találtam a zenét, és a zenészeket sem ítéltem megfelelőnek. Aztán másfél éve, amikor megszakítások után igazából nekiláttunk, új zenészekkel, kimondottan értékes műsor kerekedett belőle. Az elejéhez képest szinte minden más lett!!!

Tanulság: mindegyik zenekar röhejesnek indult, és nem gondoltam komolyan. Nem passzolt bele az elképzelésembe egyik sem, mégis mindegyiket hatalmas lelkesedéssel csináltam aztán mégis! Az egyetlen megoldás, hogy le kell menni zenélni minden zenésszel, aki csak az utadba kerül! Mit veszthetsz? Mindenkitől lehet tanulni, az együtt-játékra fordított idő sohasem kárbaveszett idő. Már az első próbán annyira megfoghat Titeket a közös zenélés (vagy az ígéret, amit magában hordoz), hogy abba sem akarjátok hagyni többé!

Balage
2007.02.23.