Előzményként (pár szó magamról)
Kb. 12 éve kezdtem el billentyűs hangszereken komolyabb szándékkal játszani (értsd: zenekarban). Először egy Yamaha PSS-470-en kezdtem (ez inkább csak játékszer), majd 1-2 év múlva megvettem jelenlegi saját hangszeremet, egy Roland XP-10-et. Akkoriban ez a hangszer képviselte a középkategóriás, nem kísérőautomatikás szintetizátorok között a belépő szintet. Jelenleg amatőr jazz-zongoristának vallom magam, aki megrögzött autodidakta. Játszottam már többek között rockzenét, progresszív metált, és popzenét is, mindezekből főleg saját szerzeményeket. A jazz 8 évvel ezelőtt lépett az életembe, és az óta is meghatározó számomra. Csodálatra méltó, emberi, és végtelen lehetőségeket rejt. Szinte minden zenét meghallgatok, de a jazz széles körén kívül a progresszív rock, a funk, és általában a 70-es évek rétegzenéit hallgatom a legszívesebben. Konyítgatok valamit a hangtechnikához és a stúdiótechnikához is, mellesleg számítástechnikusként hasonló területen dolgozom.

Mit is vegyek?
A témára térve, már régen világossá vált, hogy az XP-10 rugós szintibillentyűi a legkevésbé sem alkalmasak komolyabb jazz-játékra, a fejlődésemet pedig kifejezetten gátolják, rossz felé viszik. Családi, anyagi, és egyéb okok miatt eddig mégis kénytelen-kelletlen megmaradtam e mellett az amúgy jól sikerült hangszer mellett. Közben persze már gondolkodtam a következő hangszer megvásárlásán, és ezeket a lehetőségeket vettem számba:

  • Otthagyni az egész zenélést, mert egy átlag magyar ember számára ez csak egy luxus hobbi. Ez persze sosem volt komoly elhatározás, sajnos mégis gyakran megfordult/megfordul a fejemben. :(
  • Egy új, korszerű szintetizátor, az anyagiaktól függően akár egy workstation, mindenképpen komolyabb (legalább súlyozott) billentyűzettel.
  • Egy jó masterkeyboard, szintén legalább súlyozott mechanikával, hozzá egy alap szintiagy, ami mellé idővel különféle típusú hangmodulokat tudok majd venni.
  • Egy pianínó, ami ugyan élő hangszer, de csak otthon tudnék rajta játszani, és valószínűleg csak egy lepukkantra futná, újra semmiképpen.
  • Egy olyan célhangszer, ami egy akusztikus zongorát utánoz minél jobban, e mellett mást nem is nagyon tud, de ebben nagyon jó.

Kb. egy éve döntöttem el, hogy ez utóbbi a megfelelő cél, és hogy ennek a hangszerkategóriának van egy - az átlagember által egyelőre talán kevésbé ismert - megkülönböztető neve is a szintetizátoroktól, ez a digitális zongora (a továbbiakban: DZ). Rájöttem, hogy inkább lemondok a sokoldalúságról, a sok hangszínről (aminek nagy része zenekari használatra amúgy is alkalmatlan), de legyen egy színvonalas eszközöm, ami ezt az évszázadok alatt szinte tökéletessé fejlődött billentyűs hangszert minél hűségesebben leutánozza. Nyilván a szűkös anyagi keretek is meghatározzák a lehetőségeket, de a fő irányvonal ez lett számomra: egy komoly, és profi célokra alkalmas DZ, melyen érdemes komolyabban zenét tanulni, érdemes befektetni a rengeteg energiát.

Gondolkoztam a használt hangszer beszerzésén is, de ez több szempontból sem tanácsos. Először is, ott vannak a rejtett hibák, minden használt eszköz vásárlójának rémei. Igaz, ez itt kisebb kockázat, mert egy billentyűs hangszer ritkán hibásodik meg, ha rendeltetésszerűen használják (pl. nem vágják földhöz, nem gyújtják fel cigarettával, stb.), és akkor is általában épeszű áron javítható. Ami inkább zavarna, az a technológia. Egy 1 éves hangszer nem sokkal olcsóbb egy újnál (ha igen, az már gyanús), tehát inkább csak egy régebbit éri meg használtan venni. Úgy viszont biztosan nem a legkorszerűbb technológiát kapnám.

Egyébként - mint szerintem minden zenész - gondolatban felépítettem már a teljes, "végső" hangszerparkomat. Ez valahogy így nézne ki: egy zongora, egy Fender Rhodes, egy Hammond orgona, egy analóg szinti, és esetleg egy workstation. Ebből az elsőt, vagy jó esetben az első kettőt máris kipipálhatom, ha sikerül egy jó DZ-hez hozzájutnom.

Infógyűjtés
Rengeteget keresgéltem a témáról a neten, az évek során bőven volt időm utánajárni az infóknak. A számtalan hasznos fórumbejegyzés, történet, és hangminta mellett e három oldal adta a legtöbb információt számomra:

- digizong.fw.hu - Itt egy DZ kiválasztásának története volt olvasható régebben. A sztori nagy löketet adott nekem, többek között ezért írom le én is a sajátomat.
- Harmony Central - Vélemények és felhasználói tapasztalatok, rengeteg féle és fajta hangszerről.
- Digital Piano Shootout - Egy célirányosan jól megírt midi dal, megszólaltatva különféle digitális hangszereken, és lejátszva valódi zongorákon is. Remek lehetőség az összehasonlításra!

Az évek során hébe-hóba módom volt többféle márkájú és típusú hangszert futólag kipróbálni, és ismerősöktől is szereztem gyakorlati infókat (néha csak másodkézből). A kereskedők véleményére is adtam azért, és a gyártók weblapjainak öndicsérete mögött is igyekeztem lényeges dolgokat kiolvasni. Bár a hangszerek hangzását élőben általában nem tudtam igazán tesztelni, ehhez legalább egy hétvégére haza kellene hozni az adott hangszert, meghallgatni a saját fejhallgatómon, a saját erősítőmön, és levinni a próbahelyre is, sőt akár egy koncertet lejátszani vele. Erre viszont nincs lehetőség, ezért hangzásilag kénytelen voltam beérni a neten talált hangmintákkal, főként a nem-gyáriakkal (amelyek nincsenek annyira kidolgozva, kipolírozva, elfedve a rosszat és kiemelve a jót). Igyekszem röviden összefoglalni, amit találtam.

A digitális zongorák jellemző hiányosságai
A klasszikus zenészek, zenetanárok legtöbbje még ma is igencsak konzervatívan áll a témához, és sajnos ritkán veszik a fáradtságot a DZ-k elleni ellenérzéseik konkretizálására. Akik mégis megteszik, azok általában a következő hiányosságokat fedezik fel a DZ-kban (zárójelben a saját megjegyzésemmel):

  • Nem életszerű, nem hiteles, inkább gépies a hangzás (ez egyre kevésbé jellemző, a digitális világ rohamos fejlődése itt is sokat hatott, a hangminták egyre jobb minőségűek).
  • A billentésmechanika távol áll egy valódi zongoráétól, különösen az ún. kiváltás hatását hiányolják (pedig tudtommal léteznek ma már kiváltópontos DZ-k is).
  • A mintavételezések hibái, mégpedig:
    • Hallható a mintában az ismétlődés, a "loop" (ma már nem jellemző, sőt vannak loop nélküli, teljes lecsengésig mintavett hangok is).
    • Nem életszerű a dinamika, nincs különbség a hangszínben egy piano és egy forte között, csak a hangerejében (emiatt ma már 2-3, vagy még több rétegben, vagyis leütési erősségben is vesznek mintákat, sőt e rétegek között szintén tudnak aztán interpolálni/keverni, pl. felüláteresző szűrővel).
    • Az egyes hangmintákat több billentyűre is felhasználják, "nyújtják", és ilyenkor a mellékzörejek, pl. a kalapács koppanása, a hangszertest rezgései is a hanggal együtt magasodnak/mélyülnek (ma már az is előfordul; hogy minden billentyűhöz egyenként vesznek hangmintákat).
    • Egyes hangok teljesen kiütnek a többi közül, nem ad egységes hangzást a teljes billentyűzet (sajnos ez még mindig előfordul, magam is hallok ilyet, még a legújabb hangszereken is).
  • Hiányzik a zongorahúrok rezonanciája, pl. a tompítatlan húroknak is halkan rezonálniuk kellene a leütött hangokra, illetve azok felhangjaira (ma már ezt általában szimulálják a DZ-k valamilyen módon).
  • Hiányzik a fa hangszertest érzete, a zongora tömege, annak erőteljes rezgéseivel, ami még a billentyűkön is érződik (ezt valóban nem nagyon tudják jelenleg pótolni a DZ-kon, bár a hangfallal is felszerelt "szekrény" változatok valamit visszaadnak ebből az érzésből).
  • Hangolási lehetőségek pl. "nyújtott hangolás" hiánya (én ezt egy kicsit eltúlzottnak tartom, mivel egy akusztikus zongora sem szól mindig tökéletesen, kivéve a legjobb - milliós árú - példányokat, és azokat sem lehet csak úgy egy csettintéssel áthangolni. Lehet, hogy az én fülem már elbutult a csapból is folyó popzenéken, de nekem ezek a különleges hangolási módok - bár hallható a különbség - nem különböznek annyira, hogy foglalkozni kelljen velük. Valamennyi hangolási funkció egyébként mindegyik DZ-n van, még az én XP-10-esem is hangolható, pl. arab skálákra, tiszta temperálásra, stb.).

Mire van nekem szükségem?
Összeszedve a fellelt infókat, és a fejemben lévő gondolatokat is rendbe téve, a következő követelményeket támasztottam jövendőbeli DZ-mal szemben. Persze nem írtam fel ide mindent, mint pl. a MIDI csatlakozást, vagy a fejhallgató kimenetet, mert ezek ma már alap dolgok.

  • Egy olyan kalapácsmechanika, ami:
    • számomra kézre áll, meg tudom szólaltatni rajta azt, amit szeretnék
    • használható az ujjaim jelenlegi erőnlétével is, illetve fel tudok erősödni hozzá belátható időn belül (valószínűleg nem lesz ezzel gond, játszottam már végig koncertet egy valódi Bösendorferen is, előtte 1-2 alkalommal rágyúrva egy eléggé nehéz leütésű pianínón).
    • életszerű, valódi zongorához hasonlít, és így engem is a megfelelő irányba visz
  • Egy kimondottan jó zongorahangzás. Nem kell a világ csodája legyen, hiszen - sajnos - nem szoktam hozzá az igazi akusztikus hangszerekhez. Az eddigi zenésztársaimhoz mérve a fülem szerintem egyáltalán nem rossz, de tény, hogy viszonyítási alapok nélkül nehezen tudnék egyedül dönteni ebben. Azt is tekintetbe veszem, hogy egy klubkoncert akusztikai környezetében (és ismerve a hangtechnikai hiányosságokat) úgyis el fognak tűnni az apró részletek. Sokat fogom viszont otthon használni a gépet, ahol viszont jól kihallom az apró részleteket is. A jó hangzás pedig hozzáad a zenei inspirációhoz - a rossz elronthat, elvehet belőle. Ezért igenis legyen életszerű a DZ hangja, és ne fedezhessek fel benne fájó hibákat.
  • Praktikussági okokból nem árt, ha az előbbi kettő egy darabban van. A külön agy nem jelentene semmilyen különösebb előnyt, mivel egy egybe-hangszerrel is meg lehet hajtani egy másik agyat (vagyis lehet MIDI kontrollerként használni), ha netán később szükség lenne új hangzásokra. Bár ez igen valószínűtlennek tűnik, mivel egy zongorát elsősorban zongorának lehet használni. A modern zene szintetizátor-hangzásaihoz nem való a kalapácsmechanika, nem beszélve pl. egy hammond-szólóról.
  • Legyen a zongorán kívül még egy-két hangszín, méghozzá:
    • Egy dögös Fender Rhodes hangzás, ami hozza az általam igencsak kedvelt jazzrockos feelinget.
    • Vonósok, és esetleg még egy szőnyeg-szerű hangzás.
    • Lehetőleg legyen egy elfogadható basszushangzás, mert gyakran szoktam helyettesíteni a basszert (szeretem is a dolgot, és próbákon néha szükség is van rá). Nem árt, ha ezt nem csak zongorahangon tudom megtenni.
    • Hammond hangzásban nem túl sok jóra számítok, ez egy másik célgépet igényelne. De mégis jó lenne, ha volna valami használható orgona hangszín. Elsősorban itt is a jazzrock a cél.
    • Abszolút utolsó szempont (nem igény), de előnynek számíthat egy teljes GM hangszínkészlet, illetve egy használható dobkészlet is.
  • Nem lenne hátrány, ha lenne valamilyen minimális szekvenszer lehetőség benne, de ez sem létkérdés - itthon úgyis a PC-re kötöm majd.
  • Hordozhatóság. Ez a digitális zongorák legnagyobb előnye: egyetlen ember is szállíthatja, sérv nélkül. Nekem nem a minimalizált súly a fő szempont, megszoktam már a cipekedést a 400W-os aktív hangfalaim szállítgatása során. De semmiképp nem akarok "szekrényes" DZ-t venni, ez tisztán felesleges súlytöbblet lenne. A másfél méteres szélesség mindenképp adott a 88 billentyű miatt, így az autóban való szállítás is elkerülhetetlenül nehézkessé válik (hát igen, néha mégsem tűnik olyan rossznak az az XP-10).
  • Megfizethető ár, amit esetemben 300e Ft környékén határoztam meg, tekintetbe véve az anyagi lehetőségeimet, és a kínálatot egyaránt.
  • Ja, és ki ne hagyjam a Nejem igényét: ha otthon fejhallgatón hallgatom, ne zengjen a billentyűk kopogásától az egész lakás! :)

Melyik márkát?
A nálunk kapható (és szervizelhető!) hangszermárkák közül én a Yamahát és a Rolandot találtam, mint a digitális zongorák tekintetében egyöntetű elismerésnek örvendő márkákat. A Korg-ok zongorahangjait sokan szidják, ennek valóságalapjáról magam is meggyőződtem. A Casio-nak vannak még ezen kívül használható hangszerei (talán Privia sorozat volt a neve), de valami miatt kiejtettem őket is a számításból, a pontos okra már nem emlékszem. Aztán ott van még - külön mesterbillentyűzetként - a Fatar StudioLogic sorozat, amely sok dicséretet (főleg ár/érték) és sok szidást (főleg strapabíróság, minőség) is kapott a fórumokon. Bár azt a tényt senki nem tagadta, hogy egyes gyártók a Fatar mechanikáit építik be a saját termékeikbe. Mégis kiejtettem a Fatart is, főleg azért, mert egy jó minőségű hangmodul árát hozzászámolva már-már ugyanott lennék árban, mintha a fenti két gyártótól vennék valamit, minőségben viszont várhatóan elmaradnék attól.

A Yamaha esetén a P, a CLP, és az új CP sorozatról olvasgatva a következőket tudtam meg:

  • Tudtommal a Yamaha tekint vissza a legnagyobb múltra a DZ-k terén, és erősen jelen van az akusztikus zongorák piacán is.
  • A Yamaha digitális zongorák hangját tartják - többé-kevésbé egyöntetűen mindenki - a legélethűbbnek, különösen a CLP sorozatét.
  • "Yamahás" hangzásuk van. Ezt én úgy értelmeztem, hogy viszonylag kemény, fémes, markáns, erőteljes, határozott hangjuk van, ahogy a Yamaha akusztikus hangszereinek is - nyilvánvalóan a saját hangszereiket mintavételezik ugyebár.
  • A billentés sokak szerint nagyon kemény, vagyis viszonylag nagy erőt kell kifejteni a billentyűk leütéséhez. Állítólag még néhány akusztikus hangszerhez képest is az. Kipróbáltam, és nekem nem tűnt ez problémásnak, tudtam játszani rajtuk. Ez a mechanika áll állítólag a legközelebb egy nagyzongoráéhoz. Vélhetően inkább a klasszikus zenészek írják fel ezt a tulajdonságot a Yamaha előnyére.

A Roland hangszereknéll az RD, a HP, és az FP sorozat tagjaiból indultam ki:

  • Steinway-es hangzásúak - ezt mondják róluk, összehasonlítási alap nélkül én ezt nem tudom megítélni. Én úgy írnám le, mint viszonylag meleg, bensőséges, kevésbé erőteljes, inkább barátságos hangot. A mélyek lecsengésében én hallok valami vibrátós jelleget, ami nem feltétlenül tetszik. Azt is mondják a Rolandokról, hogy nehéz belőlük erőteljes, markáns hangot kiadatni, vagy épp ellenkezőleg: a fortissimo nagyon kiüt.
  • Viszonylag puha mechanika, könnyen játszható, egyesek szerint túlságosan is könnyen. A pianínó mechanikájához áll közel. Olvastam már szidást a strapabírásukkal kapcsolatban is, de - már ha ez jelent valamit - a régi Roland szintetizátoromra nem lehet panaszom, a 10 éves intenzív használat során lötyögésnek indult billentyűktől eltekintve nem volt komoly bajom a mechanikával (potit, és kapcsolókat kellett már cserélni, utóbbit nem is egyszer). És ne felejtsük el: az XP-10 egy full műanyag pehelysúlyú szintetizátor, nem DZ!
  • Rengeteg funkció, rengeteg hangszín, sok állítási lehetőség. A digitális technológiában talán ők alkalmazzák a legtöbb innovációt, és a legmodernebb technológiákat. Ők használják ki a legjobban a digitális világ adta előnyöket.

Melyik típusok jöhetnek szóba?
A Yamahánál a P sorozat, ezen belül is a P-70, P-90, P-120, P-140 képviselte a hordozható (színpadi) zongorákat, amíg meg nem jelent a P-90-es leváltásaként a CP-33. Asszem 2006 elején jött ki (nagytestvérével, a CP-300-zal együtt), és innentől én már csak ebben gondolkodom. Bízom benne ugyanis, hogy az új széria mindig jobb az előzőnél, és a fórumos vélemények is csak megerősítettek ebben.

A Roland esetében részemről fontos lehet, hogy a fülem mostanra valószínűleg a Rolandos hangzásvilághoz szokott. Itt az RD-300SX nevű versenyző felel meg a lejobban a kritériumaimnak. Sejtésem szerint az eredeti, 80-as évekbeli RD-300-hoz nem sok köze van, mivel az SX-et 2 éve hozták ki (szintén egy nagy testvér, az RD-700SX mellett). A Rolandnak létezik még az FP szériája, amivel régebben nagyon kacérkodtam, de aztán megtudtam, hogy ebben már kicsit sok a kísérőautomatika. Márpedig én ezért nem akarok fizetni, a lényeges szempontok rovására.

Yamaha CP-33 avagy Roland RD-300SX?

A múlt hétvégén az őszi BNV-n váltottam pár szót az egyik forgalmazó cég egy emberével. Ő nem akart egyikre sem rábeszélni, ellenben felajánlotta, hogy a boltjukban mindkettőt kipróbálhatom, összehasonlíthatom őket, hogy aztán magam válasszam ki a nekem megfelelőt. Én is éppen ezt terveztem, ezért már előre összeírtam a tesztelnivalókat:

  1. Magas hangok: a kalapácshang, lágy-e, vagy fémes? Melyik az én ízlésemnek megfelelő?
  2. Az erős leütések, főleg a középtartományban, hogy szólnak? (a P90-esen mintha valami nagyon csúnya lett volna)
  3. Mély hangok teltsége, mélysége, zengése, felhangjai
  4. Mennyire szól használhatóan a mélyebb tartományokban az akkordozás? (személyes rossz tapasztalatok miatt)
  5. Egy hang ismétlésénél milyen az érzés, 2 kézzel, illetve 1 kézzel?
  6. Kitartott hangokon a loopolást tesztelni, oktávonként több hangon is.
  7. Polifóniateszt: az alap zongora hangszínen egy erős mélyet leütni, aztán számolni felfelé a halkabban ütött középhangokat.
  8. Húrrezonancia: pedál lenyom, basszushang, rá egy sok-kvartos 7-es akkord, a lecsengést megfigyelni.
  9. Rhodes hangszín tesztelése: mintha a Yamaháé jobb lenne, jazzesebb. A Rolandnak viszont több is van.
  10. Hammond hangszín: mintha a Rolandé jobb lenne.
  11. Vonósok és szőnyegek kitarthatók-e pedállal? (állítólag ez némely hangszeren problémás)
  12. A Yamahás pitch bender kerék mennyire használható számomra? (én a Rolandhoz szoktam)
  13. Van-e delay effekt, és állítható-e a hangereje, lecsengési ideje, és főleg msec-ben a késési ideje? Régebben többször hiányoltam ezt, a tempóhoz igazítandó delay-ek miatt.
  14. Az egyéb effektek hasznosak? Főleg a Rolandban van sok belőlük.

... és, folyt köv, a válaszokkal!

Balage
2007. 09. 19.

 



 

Teszteltem a Yamahát

Másodszorra volt alkalmam a CP-33-at kézbe venni, a múltkorihoz képest viszont most rákészültem: saját fülessel, és a fenti listával felszerelkezve indultam. Kb. 20 percig nyüstöltem, és utána beszéltem egy hozzáértőbb eladóval is. Ő egyértelműen a Yamahát javasolta a Rolanddal szemben, mint az akusztikushoz közelebb állót, billentésben és hangban egyaránt. Szerinte a CP33-assal csak a Roland RD-700SX (a nagy tesó) veheti fel a versenyt, de az természetesen már egy más árkategória. Illetve azt hangsúlyozta, amit mindenki mond: mindkét hangszer jó, a választás már leginkább egyéni ízlés kérdése.

A teszt egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy hiába a füles, egy hangszerboltban semmi esély sincs a hangbeli finomságok tesztelésére. Amíg haza nem tudom hozni (vagy egy süketszobába bevonulni vele), addig nem hallhatom elég tisztán a lényeget, és sajnos csak az mp3-akra, és mások véleményére tudok hagyatkozni. Nézzük a fenti listára a válaszokat!

  1. A magas hangok kimondottan tetszetősek voltak, sikerült előcsalnom fényes és lágy koppanást is. Elég jól állítható a dolog a fényesség (brilliance) kapcsolóval. Ráadásul összesen 6-féle zongorahangzás van benne (igaz, ebből kettő monó, bár az is hasznos, ha nincs sztereó erősítés), így valószínűleg mindenki számára megtalálható az ideális hang.
  2. Az erős leütések hangján semmi problémát nem tapasztaltam, bár bevallom, kicsit féltem az eladó előtt alaposan megütni a billentyűket. :)
  3. A mély hangok is szépek voltak. Bár itt még egyszer meg kell jegyeznem: a finomságokat esélyem sem volt kifülelni.
  4. Az akkordozással sem volt semmi probléma, teltek, de mégis kivehetők voltak a mélyebb akkordok is. Azért írtam csak le, mert az XP-10-en nem tiszta ez a tartomány. Hát igen, az egy 10 éves szintetizátor, ez pedig egy mai korszerű DZ...
  5. A billentyű-ismétléssel volt egy igazán negatív tapasztalatom. Nem nagyon tudtam egy billentyűt igazán gyorsan ismételni.Számomra lassan jönnek felfelé a billentyűk - nekem ez kimondottan zavaró volt. Lehet, hogy le kell mondani emiatt egy-két (szintetizátoron már bevált) improvizálási trükkömről.
  6. A hangminták loop-olását nem nagyon hallottam ki, viszont 4-5 félhangonként eléggé hallhatóak a minta-váltások. Ez valamilyen szinten természetes dolog, és leginkább csak a kromatikus skálában jelentkezik, rendes játéknál nem vehető annyira észre. A Rolandon állítólag hangonként új mintát vettek (a patch a Fantom-X-ből való), így ez ott valószínűleg nem jelentkezik. Könnyen lehet viszont, hogy ezt a sok mintát csak a minőség rovására tudták a gépbe zsúfolni...
  7. Polifóniatesztet csak futólag végeztem, de nem sikerült kihagyásra bírnom a gépezetet. Én nem fogok Chopint játszani rajta, valószínűleg sosem lesz kevés a 64 hang.
  8. Húrrezonancia. Tegnap este azt találtam a neten (fórumokban), hogy ez a hangszer NEM tartalmaz húrrezonancia szimulációt. Nos, nálam is elbukott azon a teszten, amikor a finoman lenyomott hangok felett egy oktávval erősen staccato-ban ütök le hangot, és várom a finoman lenyomott hangok rezonálását. Nem rezonáltak, legalábbis én nem hallottam. Persze ezek csak finomságok, amit - mint már említettem - nem nagyon hallhatok ki egy zajos üzletben, halkan fejhallgatózva.
  9. A Rhodes hangszínt kissé lágynak találtam, de mindenképpen szépnek, kidolgozottnak. A Roland szinte biztosan tud ennél rock-osabbat is produkálni, mivel tudtommal beépített overdrive effektje van. Persze egy külső overdrive sem olyan drága...
  10. A Hammond hangszín egész jónak tűnt, de ezzel a masszív kalapácsmechanikával lehetetlenség igazán jó hammond szólót játszani.
  11. A vonós hangszín pedállal is kitartható.
  12. A Yamaha-féle Pitch bender kerék nekem igen furcsa volt, sokkal hosszabb utat kell bejárni ezzel a kerékkel a Rolandos "joystick"-hez képest. Viszont tény: a pitch bender-nek nem sok szerepe van egy zongoránál.
  13. A Delay effektet a boltban nem néztem, de korábban már úgy találtam a kézikönyvében (ami innen letölthető), hogy nincs is benne ilyen effekt sajnos.
  14. Egyéb effekteket nem próbáltam.

A boltban sajnos nem volt Roland RD-300SX, viszont volt egy olyan példány (a KR sorozatból), amelyik állítólag ugyanazt a mechanikát tartalmazza. Azt kipróbáltam futólag, és nem estem hasra tőle. Bár jelenleg sokkal könnyebb lenne rajta játszanom a puhasága miatt, elég zavaróan rövid volt a billentyűk leütési útja.

Balage
2007. 09. 22.

 



 

Fejlemények

Hosszú várakozás után most már körvonalazódni látszik, hogy legkésőbb idén nyáron megejtem a vásárlást. Azonban időközben egy-két új információt szereztem, melyek eléggé összezavarták az eddig eldőlni látszó választást.

  • Hamarosan (áprilisban) érkezik a Rolandnál az RD-300GX, a fent említett SX továbbfejlesztett változata. Erről egyelőre csak két biztos dolgot tudok:
    • A billentyűzetet lecserélték a "PHA alpha II" nevezetűre, ezt az FP-4-estől vették át. Ennek állítólag nagyon gyors a visszalendülése, így könnyebben lehet rajta gyorsan játszani. Nagyon jó hír ez, mert az a KR típus, aminek a mechanikája állítólag az RD-300SX-ével azonos, nálam pár másodperces próbajáték alatt igen rossz benyomást tett.
    • Egy USB aljzat került a hangszerbe, amivel nem csak MIDI, hanem audio fájlokat (pl. mp3-akat) is le lehet játszani egy pendrive-ról. Ez egy erős kényelmi funkció.
  • Fentiek okán mégis utánanéztem a Roland FP sorozatának, konkrétan az FP-4-es jön szóba, ami azért is érdekes, mert ez is "PHA alpha II" mechanikát tartalmaz. Ez az FP-4 mégsem feltétlenül elvetendő darab, 2007 januárjában adták ki, vagyis az RD-300SX után kb. fél évvel. Bár a "session partner" funkcióra nekem továbbra sincs szükségem, ha ez a "PHA alpha II" nevezetű billentyűzet kézre áll nekem, az sokat nyomhat a latba ennél a hangszernél. Az FP-4 ugyanis olcsóbb (285e), mint amennyiért az új RD-300GX-et hirdetik előzetesben (312e).
  • Egyre jobban elgondolkodom a Yamaha hangszínén, miután ezredszerre is meghallgattam a demó mp3-akat. Kezd zavaró lenni számomra az a fémes csilingelés, ami a fortissimónál jelentkezik, és egyúttal egyre barátságosabb a Rolandos lágyság. A Yamaha egyre inkább a klasszikus zenéhez valónak tűnik nekem - persze éppen ezt írták mások is az előnyére. Másrészt utólag is zavaró emlék a CP-33-ason a lassan ismételhető billentyűleütés.

Balage
2008. 03. 13.

 



 

Teszteltem a Rolandot

Ez így azért nem teljesen igaz, ugyanis az áprilisra ígért Roland RD-300GX-ből csak ma délutánra várták az első szállítmányt. Mivel én délelőtt voltam bent a Rolandnál, ezért konkrétan a GX-et sajnos nem tudtam kipróbálni, viszont az azonos mechanikájú FP-4-est elég sokáig volt szerencsém nyüstölni.

Már eleve úgy fogtam neki, hogy csak a billentéssel foglalkozom. Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján ugyanis azt jósolom, hogy a mai DZ-k hangzása hamarosan nagyot fog fejlődni. Az eddig használatos hangminta alapú megközelítés helyét szerintem hamarosan merőben új technológiák veszik át (erről lásd külön, lent). Bármilyen fájó is kimondani - valószínűleg nem ez a hangszer lesz az a bizonyos "végső megoldás".

Tehát visszatérve a lényegre: a Roland RD-300GX-ben és az FP4-esben is azonos PHA Alpha-II nevezetű billentyűzet nem győzött meg igazán. Valóban sokkal jobb volt az RD-300SX mechanikájánál (a boltban azt is ki tudtam próbálni), de egyikül sem ért fel a Yamaha CP-33-asban levő G3 típushoz. Az SX billentyűi már ránézésre is a mostani XP-10-es szintim billentyűit idézik, nem tűnnek túl erősnek, tartósnak. Oldalirányban is lötyögtek kicsit a billentyűk, méghozzá nem a bemutatódarab szétnyüstöltsége miatt (mindegyik billentyű hasonlóan mozgott). Furcsa volt nekem, hogy a fehér billentyűk útja szemmel is jól láthatóan rövidebb a feketékénél, míg az XP-10-en ez éppen fordítva van. Heccből kipróbáltam egy RD-700GX-et is, nagyon finom érzés volt végigsimítani az elefántcsont-utánzatú billentyűket, de - meglepetésemre - a hirtelen koppanó leérkezésük nem csak hangos, hanem érzésre is zavaró volt nekem. És még egy fontos dolog: egyik Roland hangszeren sem tudtam igazán gyorsan ismételni ugyanazt a billentyűt, tehát ez a tulajdonság nem csak a Yamahára igaz.

A Roland bolt után egyből átszaladtam egy Yamaha üzletbe is, hogy frissen összemérhessem a kétféle mechanikát, és ekkor dőlt el egyértelműen a kérdés. Nem véletlenül mondják annyian a Yamahára, hogy jobb a billentése. Ha a hangja esetleg nem is passzol majd 100%-osan az én ízlésemhez, azt hiszem, meg fogom tudni szokni. A lényeg, hogy kimondottan jól szól, és a billentyűzete első osztályú!

Tehát ma megszületett a végleges döntésem: a Yamaha CP-33 lesz a kiválasztott. Több tényezőtől is függ a vásárlás időpontja, de várhatóan két-három hét múlva tulajdonos leszek!

 

Véleményem a DZ-k hangzásának fejlődéséről

A mai DZ-k zömének a megszólalása a magnószalaghoz hasonlítható: amikor leütök egy billentyűt egy bizonyos erősséggel, megszólal a megfelelő hangfelvétel (valamikor a 60-as években született a Mellotron nevű hangszer, ami pontosan így, sok kis szalaggal működött). Akár minden egyes billentyűhöz tartozhat 3-5 db külön erősséggel leütött hangminta is, plusz külön mintája lehet akár a billentyűk felengedésének is, stb. Ezek viszont mind kötöttek: stúdiókörülmények között felvett, kristálytisztán hangzó, de mégiscsak konzervált, kötött hangminták.

Ezzel szemben már ma is lehet találkozni úttörő megoldásokkal (egyes szoftveres VSTi hangszereknél, vagy az olasz GEM cég hangszereinél). Tulajdonképpen az analóg szintetizátorok elvének tovább viteléről van szó. A hangminták itt egészen apró foszlányok csupán, és csak kiindulási alapot szolgáltatnak, a hangsúlyt a húrok fizikai tulajdonságainak minél valósághűbb digitális lemodellezése veszi át. Ma még nem szólnak eléggé zongoraszerűen ezek a hangszerek (mások szerint sem, de az én fülemnek sem), viszont a hangzásuk önmagában kimondottan kellemes, igen masszív, összetett, és élő. Jól hallhatóan ez a jövő útja. A szimulációk előnye, hogy nincsen hagyományos értelemben vett "loop"-olás, és nem kell sok rétegű mintavétel sem, hiszen a hangot élőben "számolja" a hangszer agya. A piano és a forte leütés között szinte végtelen fokozatú az átmenet. A másik óriási dolog, hogy az akusztikus hangszer húrrezonanciáit is meggyőzően utánozza a gép, az éppen leütött hangok közötti összecsengést valós időben kalkulálja. Másképp szól tehát egy C-E-G hármashangzat, mintha ezt a három hangot külön-külön felvenném, és egymásra keverném.

Az az érzésem, hogy nem csak a DZ-k világát fogják ezek az új technológiák felforgatni, hiszen ezek a szimulációk akár olyan tulajdonságokat is adhatnak a hangnak, amelyek a természetes akusztikában nem is léteznek. Már a mai, digitálisan szimulált analóg szintetizátorok is hihetetlen hangokat képesek kiadni magukból. Az elektromos gitár megjelenése is milyen gyökeres fordulatot hozott a zenében (legalábbis a könnyűzenében). Mekkora különbség van egy finoman megtorzított és megeffektezett gitár "éneklése" egy hagyományos gitár pendülése között! Én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a mai korszerű digitális szimulációk megjelenése is hoz majd egy akkora áttörést a hangszeriparban (és a zenében), mint amekkorát annak idején a szintetizátorok megjelenése hozott.

Balage
2008. 04. 30.

 



 

Yamaha CP-33 tulajdonosként

Amint megszületett a döntés, egy csapásra elcsitultak a kételyeim, és közben az anyagi forrás is megteremtődött, így nem maradt okom tovább várni, a múlt héten meg is vettem a hangszert. Szerencsére volt belőle raktáron, így nem kellett heteket várni rá.

Első tapasztalatomat az autóba való betuszkolással szereztem. Nem gondoltam volna, hogy egy 5 ajtós Ford Focusba még lehajtott hátsó üléssel sem tudom hosszában egyenesen betenni a gyári dobozt. Csak átlósan fért be. A gyári csomagolás kb. 10 centivel hosszabb a hangszernél, bízom benne, hogy rendes hangszertokban már be fog férni egyenesen is. Apropó hangszertok! Minden reklámozási érdekeltség nélkül, íme egy link: http://www.freeweb.hu/kerekesandrea/kezdolap.htm

A kicsomagolás után az összhatás ránézésre is profi. Az érdesített felületű fémlemez-test tekintényt parancsol, a kezelőgombok minőséginek tűnnek. Összességében a külső olyan, mint amit ígért: egyszerű, de átgondolt, ízléses kialakítást. Mellesleg az "újhangszer-illat" nagyon kellemes! :)

Az alábbiakban az első hét tapasztalatait írom le:

  • Billentés: Igen, ezért vettem elsősorban ezt a hangszert. Nem kellett csalódnom, számomra ez a mechanika tökéletes. Nyilvánvalóan szép lassan hozzá kell szoknom, sőt edződnöm, hogy "valami visszatartja a billentyűket". Emberi számítás szerint ez csak a szintibillentyűzet megszokása miatt van, így el fog múlni. Már elsőre is meglepően jó zenét sikerült kicsiholnom belőle, és ezzel most nem magamat akarom dícsérni, hanem a hangszer által hozott inspirációt.
  • Hangzás: Itt sem csalódtam, bár óvakodnék azt mondani, hogy a hangszer tökéletesen szól. Ha alaposabban és részleteiben megfülelem, bőven találni "DZ hibákat".
    • Jól hallható a loop pl. az alap zongorán középen lefogott alaphelyzetű G major akkord kitartásakor. Nem csak az ismétlődési pont hallható, hanem maga a lecsengés is gépies kissé.
    • A zongora hangszínek nagyon hasonlóak, tulajdonképpen kétféle van, a variációk szerintem csak EQ-ban különböznek. Az alap zongorahangszín egészében gyönyörűen szól, viszont az erősen leütött hangok kissé fémesek az én fülemnek (Yamaha-tulajdonság), a lágy hangok pedig a középtartományban kicsit mintha élettelenek lennének. Nagyon kellemes érzés viszont, hogy amikor erősen leütök egy akkordot, az valóban "megdörren".
    • A Rhodes hangzás (E.Piano1) sem kifogástalan, erősen különböznek a rétegek hang-karakterei. Ha a rétegváltások környékére eső erősséggel játszom, a hangok félig így, félig úgy szólalnak meg, és ez a középső oktávban eléggé kihallatszik.
    • Megdöbbentően jónak találtam viszont a vonós hangszínt, különösen a mélyebb tartományban. A csembaló és a marimba is fantasztikusan élethű, bár ezekre aligha lesz szükségem.
    • A hammond nagyon jól szól, de ez egy jazzes beállítás, nem pedig rockos, amit én a hammondban jobban szeretek. Ráadásul a gyors leslie-s variáción túl erős a vibrátó hatás, az nekem nem igazán szép.
    • Mindezek nem olyan kritikus hibák, hogy a szívemhez kellene kapnom. A hangzások kisebb hibáin nincs okom bánkódni, mert az összhatás a lényeg, az pedig kimondottan meggyőző.
  • Kezelőszervek: Már ránézésre is minőséginek tűntek a gombok, és működés közben is megerősítették ezt az érzést. A hangerő-poti is strapabírónak tűnik, a hátsó kábelcsatlakozók szintén. A pitch bender és a modulációs kerék egy kicsit gagyinak látszik, de a használatuk ezt teljesen megcáfolja, mivel egyáltalán nem lötyögnek, és pontosan reagálnak. Túl sok hasznukat a DZ jellegéből adódóan nem fogom venni persze. A hangszer "menüjében", hogy így nevezzem, teljesen jól el lehet boldogulni, ha az ember magánál tartja a referencia-lapot, amire összeírták, hogy melyik szám milyen funkciót jelöl, és mit lehet rajta állítani.
  • MIDI: Egyelőre csak futólag tudtam kipróbálni, de nagy csalódás ért. Az USB kábelt használva hatalmas alapzaj keletkezett a hangkimeneten, de a hagyományos midi kábellel is hallható valamennyi zaj. Az USB-s zaj olyannyira erős, hogy kábel-problémára gyanakszom, ráadásul ilyet aligha merne eladni a Yamaha. Később még ezt tesztelni fogom, mint ahogy az USB-s összeköttetés látenciáját is.
  • Half Pedal funkció: A jelenség röviden annyi, hogy amikor egy akusztikus zongorán a damper pedált csak félig nyomom le, akkor a tompító nem engedi el teljesen a húrokat, így azok a billentyűk elengedése után valamennyi ideig még tovább zengenek. Több helyen olvastam Yamaha hangszerekről, hogy ezt a half pedal funkciót ez csak egyetlen köztes fokozatként valósítják meg, szemben az akusztikus zongorával, ahol a pedál finom lenyomásával fokozatmentesen szabályozható a tompító hatása. Nos, én úgy tapasztaltam, a CP-33-ason igenis megvalósították ezt a fokozatmentességet. Az már más kérdés, hogy én ezt jó eséllyel nem fogom kihasználni, legalábbis egyelőre nem látom hasznát. A pedálról magáról viszont van egy rossz tapasztalatom: használat közben a parkettán szép lassan hátracsúszik. Nagyon hiányzik róla az a fajta csúszásgátló guminyelv, ami a Roland pedálján van, Azt magam felé ki tudom fordítani, és játék közben a sarkamat rajta tartom, így nem csúszhat el a pedál. Valahogy pótolnom kell majd ezt a nyelvet a Yamaha pedáljánál (pl. egy darab szőnyeggel), mert a half pedal funkciót csak ez tudja produkálni, arról pedig kár lenne egy ilyen apróság miatt lemondani.

Elégedett vagyok tehát a hangszerrel, néhányszor 1-2 órányi játék után. Természetesen hosszú idő kell majd, hogy valóban megismerjem a gépezetet. Próbára, sőt koncertre kell levigyem, hogy igazán tapasztalatokat szerezzek vele. Elméletileg egy hónapon belül mindkettőre sor kerül.

Balage
2008. 05. 17.

 



 

Koncert után

Tulajdonképpen a koncerten nem ért meglepetés, ugyanis a buli előtt két főpróbánk is volt egy iskolai nagyteremben. A koncerten kívül két jazz-próbát is lejátszottam a hangszerrel. A következőket tudom elmondani:

  • Az apró hangzásbeli hibák tökéletesen eltűnnek a színpadon - ahogy vártam. Nem tudnék semmi olyasmit mondani, ami hátrányosan befolyásolt volna.
  • Már írtam az átütő erős leütésekről. Ez kihangosítva is nagyon markánsan jelentkezik. Komoly és tekintélyt parancsoló, amikor szóló zongorával kezdődik egy szám. De nem csak egyedül "üt": még a hangosabbra belőtt hangszerek sem tudják elnyomni.
  • Élesben talán még feltűnőbb, hogy a hangok az általam megszokotthoz képest "késnek", mert a kalapácsnak több idő kell a leérkezéshez, mint a szintibillentyűnek. Ezt szerencsére nem zavarónak élem meg, sőt mintha még pontosabb játékra is ösztönözne.
  • Csak részben tartozik ide: a régi hangszeremet is használom ebben az együttesben, így egy kétszintes állvány tornyosul elém. Az még hagyján, hogy szinte alig látszom ki a két hangszer mögül, viszont sajnos a monitorhangfal hangja nem jut át rajtuk, így alig-alig hallom magam a színpadon. Külön oldalmonitor kell majd, vagy esetleg fülhallgató.
  • Egy háromnegyed órás boogie-woogie / rockabilly koncertblokk alaposan kifárasztja a bal kezemet, de még éppen elviselhető. A nagyon kalapálós számoknál pedig a szintetizátor zongoráját használom.
  • A jazz-próbán a zongorahangzás különösen nagy inspirációt adott, maximálisan kielégíti az igényeimet. Sajnos a Rhodes-hangzásról ez nem mondható el, igenis zavaró a fent említett rétegváltási probléma. Ha komolyabbra fordul a jazz-projekt, szükség lesz majd egy külön agyra ehhez a hangzáshoz.

Balage
2008. 06. 04.